A kezdetek... Valamikor a hetvenes évek vége felé, egy téli napon történt, hogy a tanító néni nem engedett ki a többiekkel az udvarra, mert nem voltam hajlandó sapkát húzni. Unalmamban megírtam első versemet, és talán ekkor dőlt el, hogy írással akarok, fogok foglalkozni. Azóta, eltelt már néhány évtized, és bár körülöttem mindenki megöregedett, nekem, valahogy nem sikerült. Az eddigi munkáim során a média – szinte – minden területén volt szerencsém dolgozni, és megtanultam, hogy ez a szakma - de még inkább hivatás - is, azok közé tartozik, ahol a tárgyi tudás és a tapasztalat mellett az alázat is nagyon fontos. Bár tény, hogy mi, újságírók, néha kivételezett helyzetben vagyunk, de legalább ennyire igaz az is, hogy sokszor méltatlanul támadnak bennünket.

Nem az a fontos, hogy az ember mit csinál, hanem az, hogy hogyan...

Színészként, újságíróként, pedagógusként, család- vagy lelki-gondozóként, szociális munkásként mindig szerettem és élvezem a munkámat. A rádiók mikrofonja mögött, vagy egy papírlappal az ölemben, egy csendes kávéházi sarokban, esetleg problémás helyzetű gyerekekkel, hajléktalanokkal beszélgetve, vagy meghallgatva valakit, aki éppen a házasságát félti, mindig az embert keresem, akihez szólhatok, akinek válaszolhatok. Ezért indítottam el ezt az oldalt is. Bízom benne, hogy lesznek olyanok, akik erőt tudnak meríteni abból, hogy elolvassák: Nem szabad feladni!. Persze sok idő kell, ahhoz, hogy ez a "valami" jó legyen, már ha egyáltalán jó lesz valamikor , de úgy gondolom, hogy az idő az, amit nem szabad sajnálnunk egymástól...